Dr. Ébner Jenő - nekrológ

„Mindenkivel mindig jót tégy!”

Már húsz éve!

Igen, már húsz éve, hogy eltávozott közülünk dr. Ébner Jenő, Ébner atya, Jenő bá.              

Húsz év. Milyen hosszú idő, és milyen rövid. Azóta sok víz lefolyt már a Maroson, pedig milyen kicsiny a forrása. Mennyi minden változott azóta, és nem változott semmi! Mária országa ugyanolyan közel van nekünk, és ugyanolyan távol nekik. Közel nekünk, akik itt éltünk, élünk, szerettük és tiszteltük,- és távol nekik, akik rettegtek, féltek és meggyilkolták Őt.

De ki is volt Ő tulajdonképpen? 

Dr. Ébner Jenő 1907. április 22-én született Budapesten, a Ferencvárosban. A budapesti ciszterci Szent Imre Gimnáziumban érettségizett 1927-ben. Belépett a lazarista rendbe, teológiai tanulmányait a rend piliscsabai főiskoláján és Szobon végezte. Hét éves novíciusi idő után, 1930-ban Budapesten szentelték pappá. A fővárosban, majd Piliscsabán segédlelkészi szolgálatot teljesített, ezután Szobon lett teológiai tanár és a vidék missziós lelkipásztora. Később egyetemi tanárként dolgozott. Tanított Bécsben, Linzben és Budapesten is, ahol doktorátust is szerzett.  Észak-Erdély visszacsatolását követően a kolozsvári Írisz-telep plébánosa lett, ő építtette a kerekdombi templomot és paplakot. A második világháború után is Erdélyben maradt: Csíkszeredán volt kórházlelkész, majd Biharsályi, Bikács, Cséffa, Türkös plébánosa. Nagyváradon rendfőnök lett. A lazarista rend romániai feloszlatása után, a  Securitate 1953-ban Marosfőt jelölte ki kényszerlakhelyül.    1960-ban missziós házat épített a Maros forrásánál, onnan látogatta híveit, de Őt is sokan keresték fel a legkülönfélébb lelki problémáikkal távoli vidékekről is.                                                          

A Securitate és a Rendőrség állandóan ellenőrizte, és nem volt szabad elhagynia a helységet.                                                                                                               1984-ben, mint lazarista – a szegények védője és támogatója – titokban egy caritas szervezetet alapított, melynek szálai Szatmárra is elértek. Összekötő volt Márton Áron püspök és Róma között.                                                                                                                                        
Tragikus halálát előre megjósolta, ami 1989. december 26-án – Szent István vértanú ünnepén – be is következett. Miután leszállt az est, öt férfi kopogott be hozzá.  Nagyon jól tudták, hogy nincs pénze, hisz a szentmisékért kapott pénzt, sőt tűzifáját is szétosztotta a szegények között. Azért mégis követelőztek, betuszkolták házi kápolnájába, kezét hátrakötözték, stólájával betömték száját, felfektették egy padra és térdükkel döngölték a mellét, majd lábbal taposták, amíg kilehelte lelkét. Mindezt az oltár előtt, ahol Ő minden nap misézett.  A hívek úgy hiszik, és a jelek is arra mutatnak, hogy a hatalom megfigyelő emberei álltak a szomorú esett mögött. Jó szívét ismerve a gyilkosainak biztosan megbocsátott.
Szegénységét itt hagyva 82 évesen távozott az örök életbe.

"Mindenkivel mindig jót tégy!" 

Ez volt a jelmondata, ennek - és ebben a szellemben élt.
                                                                                                                         

Mindenkit megajándékozott, aki házába betért. Ezt a házat Ő építette, amely az igazi szeretet otthona lett. Házi kápolnájában minden nap misézett és szeretetben egybeolvadt a marosfői hívekkel. Különösen szerette a gyermekeket és az elhagyott szegényeket. Nem megosztotta, amit kapott, hanem teljes egészében elosztotta a kapott adományokat. A kóstolót, a liter tejet, a kiló krumplit, ahogy kapta, rögtön tovább is adta a rászorulóknak. Az általa megsegítettek közül voltak, akik meglopták, kirabolták.  Szabad idejében rózsafüzéreket készített, és egy könyörgés kíséretében mindenkinek adott belőle. Külön imádkozott a gépkocsival közlekedőkért a biztonságos megérkezés érdekében. Gyógynövények nagy ismerője és gyűjtője volt, tanácsaival ellátott minden beteget.

Komoly gyűjteményei voltak. Gutenberg-biblia, kőzet-gyűjtemény, fegyverek, távol-keleti szamuráj páncél. Jelenleg, a Csíki Székely Múzeum gyűjteményének szín- vonalát emelik. A múzeum nem tud olyan adománylevelekről, amely az önkéntes adományozást alátámasztaná. Sokkal valószínűbb, hogy a fegyverkiállításon látható tárgyak nagy részét a rendőrség kobozta el, így került végül a múzeum tulajdonába. A kiállításról egészen jópofa bemutató füzet is készült, amelynek a grafikai tervét a Gutenberg műhely készítette. A bemutató füzet szerint a távol-keleti szamuráj páncél esetében amit látunk: hiányos japán felső lemezvértezet. Anyaga barnára színezett urusival átitatott, többrétegű textil. Magassága 1100 mm, szélessége 500 mm, súlya 8 kg.  

Miután Ébner atya rablógyilkosság áldozata lett, missziós házát ifjúsági szállásnak használják.

1993. szeptember 23-án, Marosfőn emléktáblát állítottak az 1989. dec. 26-án agyonvert Ébner Jenő katolikus pap emlékére, az általa emelt haranglábon.
2004. szeptember 18-án, szombaton, dr. Ébner Jenő nevét vette fel a marosfői 4-es számú Általános Iskola, bensőséges ünnepség keretében. A névadó ünnepségen a hű barát, a szatmárnémeti Willand Ferenc emlékezett dr. Ébner Jenőre, az iskolát az ortodox és katolikus egyház képviselői áldották meg.

Művelt, felvilágosult, haladó gondolkozású ember volt, Istent félő, és Istent szerető, testében, lelkében katolikus pap. A helybeli lakosok mellett nagyon sok nyaraló, átutazó is megfordult szerény kápolnájában. Mágnesként vonzotta az embereket. Mindenkihez volt egy jó szava, ha kellett bátorított, ha kellett vigasztalt, és az élet minden területén tudott tanácsokat adni.                                                                 

Közel húsz éves ismeretségünk alatt számtalanszor megfordultam lakásán, kápolnájában. Ő ismertette és szerettette meg velem a katolikus vallást, Ő mesélt először a Csíksomlyói Szűz Máriáról. Lelki társ, tanító, és jó barát volt. Hálával tartozom Istennek, hogy ismerhettem, hogy barátomnak tudhattam, hogy miséi alatt ministrálhattam Neki.

Minden év december 26-án, halálának évfordulóján, a „szeretet és béke háza” mellett megemlékezést tartanak a hűséges marosfői hívek.
                                                     

Idén, 2009. decemberében, halálának 20.-ik évfordulóján, kopjafa - avatással, és - szenteléssel emlékezünk meg e nagyszerű EMBER méltó életéről és méltatlan haláláról. A kopjafa anyaga Bognár Béla pásztói vállalkozó adománya, a réztábla Virágh Szabolcs és családja ajándéka. A kopjafát  a magyarországi Szurdokpüspökiben élő, Erdélyből elszármazott Rózsa Zoltán-Márton faragta. Az előkészítő és alapozási munkálatokat Baricz Imre, és Simon Attila egyháztanácsosok végezték. A kopjafát a marosfői plébános, Borka Ernő atya szentelte fel.
Köszönet mindenkinek, aki hozzájárult az emlékmű létrejöttéhez, és mindazoknak, akik eljöttek emlékezni.
                            Isten fizesse meg érte! 

Nyugalma legyen csendes!                                                                                 

Emlékét örökké megőrizzük szívünkben.                

Rózsa Zoltán-Márton
Szurdokpüspöki, 2009. 12. 26. 

Elmélkedések egy plakát kapcsán

Kedves Caramel!

Városszerte láttam a plakátokat az arcképeddel. Első ránézésre tetszett is, de miután elolvastam a szövegét, felbosszankodtam, majd elkezdtem elmélkedni.
Kezdem az elején kedves Caramel – egészen pontosan KARAMELL, ( jelentése: „A karamell akkor keletkezik, amikor a cukrot 170 °C-ra felhevítjük. A cukor elolvad, és lassan karamellizálódik. Minél tovább tart a folyamat, a karamell annál sötétebb színű lesz.” E 150. Forrás : Wikipédia), legalábbis a MAGYAR helyesírás szabályai szerint.
De ez csak a kezdet. De lássuk csak, mi is van pontosan a plakáton.

Sikerekkel a diszkrimináció ellen!
Bízz a roma embertársaidban, hogy Ők is bízzanak magukban!
Egyenlőek a jogaik.
Legyenek egyenlőek az esélyek is!

Na, ez verte ki nálam a biztosítékot!
Vegyük szép sorban a mondatokat.
1. „Sikerekkel a diszkrimináció ellen!”
Ez csak Rád vonatkozik, ugye? Esetleg még pár Hozzád hasonló sikeres társadra is. De a többi! A nagy százalék! Aki semmit nem ért el, mert nem is nagyon akar. Akinek jó az, ami van.
2. „Bízz a roma embertársaidban, hogy Ők is bízhassanak magukban!”
Ez vicc, nem? Hát én bíztam, megbíztam , és csalódtam is! Nem is egyszer! De több esélyt nem adok a romáknak. Mert ők bíznak magukban anélkül is, éppen eléggé. Főleg, ha többen vannak együtt! Én inkább megmaradok gyanakvónak. Mert megbízhatatlanok, és nem is akarnak megbízhatóak lenni, nem akarnak változtatni a viselkedésükön, a normális emberi magatartást elfogadni és betartani. Másként vélekednek az együttélés szabályairól, mint mi.
3. „Egyenlőek a jogaik.” Ezt elismerem! De nem kéne a kötelességről, és kötelezettségekről is beszélni? Tudjuk, hogy a cigányságnak is vannak jogaik, Ez természetes. De legyen természetes a kötelesesség is. A kettő együtt jár. Jogok, és kötelességek! A jogokkal arányban vállalják a kötelességeket is. Az egyenlő esélyek adottak, tessék kihasználni őket.
De ha már az egyenlő jogokról, kötelességekről, esélyekről beszélünk, akkor meg kell említeni a visszásságokat is.
Például:
- ha egy magyar a „cigány” szót használja, az már diszkrimináció! Ha egy cigány a magyart leparasztozza, az rendben van. Pedig a CIGÁNY ZENE, és CIGÁNY PECSENYE (mindkettőt szeretem!) VOLT, VAN és LESZ! De roma zenéről, és roma pecsenyéről még nem hallottam.
- ha egy cigány embert magyarok fizikailag bántalmaznak, az diszkrimináció. Felszisszen az egész ország. Ha ez fordítva történik meg, akkor senki sem lázadozik, és nem emleget rasszismust. A meggyilkolt roma temetésén ott tolongott a média, és a népszerűséget hajhászó politikusok zöme. Az agyonvert tanár, vagy erdész temetésén miért nem voltak ott? Mert az nem szenzáció? Az egy mindennapos eset? Sajnos igen, egyre gyakoribb! Ez nem diszkrimináció?
- ha egy magyar gyerek főiskolára, vagy egyetemre jelentkezik, keményen meg kell küzdenie a pontokért. Ugyanez egy cigány fiatal esetében sokkal könnyebben megy. Mert jár pont a származása miatt(szegény, hátrányos helyzetű), és jár pont, mert a szülei 8 (jó esetben!) osztályt végeztek csak. Ez nem diszkrimináció?
Érdekes módon nem hallani olyan esetekről, hogy cigányoktól loptak, raboltak volna magyarok. A fordítottja mindennapos. Védekezni? Ha a kutya megharapja a „szegény megélhetési bűnözűt”, amint éppen lopni van a kertben, a tulajdonost vonják felelősségre.
Miért? Lopni, rabolni lehet, védekezni nem? Ez nem diszkrimináció?

Hát kedves Caramel, ezeket szerettem volna elmondani. És nem azért, mert fajgyűlölő, rasszista, vagy náci, esetleg bármi más lennék. Csak szeretem, ha a dolgok a helyén vannak, és igazságos elbírálásban részesülnek az emberek mindkét oldalon.

Ui.: a fénykép tényleg jó!

2011-05-05, Budapest